Tanítsuk meg olvasni iskola előtt a gyereket, vagy hagyjuk a munkát a pedagógusra? Mivel járunk legjobban vagy kevésbé rosszul, legalább is nem pórul?

„Az én gyerekem egy tudományos munkatárs, vagyis zseni.” Ezt a barátnőm nem kis büszkeséggel mondta, én meg csak néztem rá és úgy döntöttem, hogy egyrészt nem röhögöm és nem is ábrándítom ki. Mármint, hogy az enyém is az, zseni, meg azt hiszem a nővéremé is, de erről nyilvánosan sosem beszélünk. Ekkor a barátnőm odahívta hozzánk az asztalhoz az öt éves Gergőkét, hogy „Tücsköm, légy szíves olvasd ezt fel nekünk!”. Gergőke ékes magyarsággal olvasta fel az elé tartott szöveget, kicsit sem botlott, pedig volt benne hasonulás és egy idegen szó is. Tényleg zseni, mondtam, miközben eszembe jutott a saját fiam, aki szintén tökéletesen olvasott már első előtti nyáron. Másodikban már ezt úgy dolgoztam fel, hogy minek, vagyis minek tanult meg szegény, mert az első iskolás év arról szólt, hogy a gyerek kockásra unta magát.

Sokat tudóan mosolyogtam tehát a barátnőmre, miszerint, majd megtudod, mire jó nagyon „okosan” iskolába menni, de nem akartam megijeszteni, különben is eszembe jutott a lányom, aki viszont egyáltalán nem tudott olvasni, számolni is csak a rend kedvéért, ezt viszont meglepő, de megbántam.

Az első gyereknél rengeteg volt még a szabad kapacitás, tápláltuk belé a több és még több tudást, amikor pedig a betűk keltették fel az érdeklődését 4 évesen, örültünk nagyon. Ennek örömére, mire elmúlt öt, egyedül olvasott Kipp Koppot és Anna, Peti és Gergőt, amire nemcsak büszkék voltunk, hanem valljuk be, nagyon kényelmes is volt. Aztán becsöngettek, s a kezdeti büszkeség dühbe és csalódottságba csapott át.
A ”mit csináltatok?” kérdésre ugyanis rendszeresen a „semmit” volt a válasz, hiszen míg 26 gyerek bontogatta az olvasással a szárnyait, addig a fiam agyát semmi új dolog nem kötötte le. Mert persze addigra már írni is tökéletesen és gyöngybetűkkel tudott.

A tanárnő persze nem sok mindent tehetett, amíg volt energiája adott a gyereknek külön feladatokat és dicsérte, de hát bedarálta őt is a 26 másik gyerek. Így jutottunk el oda, hogy a fiam, aki okos volt és alig várta, hogy tanulhasson, az iskolában azzal szembesült, hogy nagyon-nagyon unatkozik. S mivel a baj nem jár egyedül, mire a többiek utolérték őt, addigra nemcsak megutálta az iskolát, ami nem tudta lekötni az agyát, hanem hozzászokott ahhoz, hogy a 2 bében nem kell megerőltetnie magát. Ekkor kezdett rossz jegyeket hazahozni, ami még jobban elkedvetlenítette.

Ezekkel a tapasztalatokkal vágtunk neki a lányommal az iskolának, természetesen minimális rákészüléssel, nehogy úgy járjon, mint szegény bátyja. Most sem trafáltunk bele, kifogtunk ugyanis egy keménykezű és maximalista tanárt. Így történhetett, hogy az osztályban a már 5-7 jól olvasó gyerek tempójához igazodott a nép, szegény lányom pedig alig bírta az iramot. Ekkor arra jutottunk, hogy bárcsak tudott volna már suli előtt olvasni…

Ahogy ezen gondolkodtam, és hallgattam Gergőke éneklő olvasását, örültem, hogy nem mondtam semmit. Mert hát ahány gyerek, annyi típus, sőt, ez igaz a tanárra is! S míg én azon gondolkodtam, hogy Gergő vajon mennyire jár jól kiváló képességeivel, a lapról elfogytak a betűk, én pedig inkább megdicsértem őt…