150 évvel ezelőtt még úgy tekintettek a gyermekekre, mintha kicsiny felnőttek lennének. Azt gondolták, hogy a világot ugyanúgy látják, mint a felnőttek, és a halállal kapcsolatban is ugyanazt élik át, mint a felnőttek.

A jelenlegi tapasztalataink azonban mást mutatnak. Úgy tűnik, hogy a gyermekekben kevésbé tudatosul a halál, s látszólag kevésbé viselik meg őket a veszteségek. A gyász feldolgozása azonban hosszabb ideig tart náluk, és szakaszosan, újult erővel, vissza-visszatér a veszteség érzése. Ilyenkor a hiányérzet és a szomorúság újra és újra rájuk tör, hogy a gyászt mindig az életkorának megfelelő szellemi és lelki szinten éljék meg.

A gyermeki lélek védekezik a túl erős és fájdalmas érzések ellen, s mivel nincsenek megfelelő szavaik a fájdalomra, félelemre, kétségbe esésre, a viselkedésükkel, a játékaikban, rajzaikban fejezik ki az érzéseiket. Játékukban szökőár történik, házak és autók gyulladnak ki és égnek le, meghal a krokodil, hegyomlás és pusztítás várható.

A gyermek és a gyász
A különböző korú gyermekek különböző szinteken élik meg a halál tényét. Polcz Alaine szerint már a hat hónapos gyermek is érzékeli-megéli a gyászt. Kevesebbet mozog, romlik az étvágya, keveset és nyugtalanul alszik, gyakran felsír.

A totyogó csecsemők érzékelik, de nem értik a halált, a gyászt. Nincs halálfogalmuk, így nincs halálfélelmük sem. Csak az anya vagy a környezetükben élő, számukra fontos felnőttek szomorúsága, félelme és kétségbeesése ragad át rájuk. Saját félelmük a szeparációs félelem, a legnagyobb szorongást az anyától való távollét, az anyától való elszakadás váltja ki náluk. Az elhunyt hiányát azonban ők is érzik, gyakran visszautasítják az ételt, kedvetlenek és visszahúzódók, a szeretetteljes törődést is elutasítják.

A halál fogalma 4 éves korban jelenik meg és lassan alakul ki a gyermekben (Gessel). Az óvodás korú gyermek túl kicsi még ahhoz, hogy felfogja: a halál végleges, úgy képzeli, hogy a halál egy hosszú ideig tartó álom, amiből egyszer majd felébred, aki meghalt. Várják a visszatérést, s mivel ez nem következik be, dühösek lesznek. Tudati szinten a gyermek elfogadja a halál tényét, de érzelmileg nem képes a veszteség elfogadására.

Arra is hajlamosak, hogy felelősnek érezzék magukat, s mivel jellemző rájuk a mágikus gondolkodás, gyakran úgy érzik, hogy a halál, az életből való eltűnés az ő ártó gondolataiknak a következménye. A mágikus gondolkodás a gyermek számára a halált visszafordíthatóvá teszi, az óvodás korú gyermek a legszörnyűbb dolgokat is képes semmivé tenni a gondolataiban.
A felnőtteket omnipotensnek (mindenhatónak, korlátlan hatalmúnak) látják, és nem értik, miért sírnak és szomorúak, miért nem varázsolják vissza az eredeti állapotot. 4 éves kisfiú így vigasztalta a síró kislányt, akibe szerelmes volt: Ne sírj, majd szólok az apukámnak, és visszahozza a nagymamádat a temetőből. – Akkor jó. – volt a válasz, és a kislány vidáman szaladt játszani.
A gyermekek hangulata ebben a korban könnyen és gyorsan változik.

Igen gyakori az is, hogy súlyos bűntudatot éreznek a hozzátartozó halála miatt, mert meg vannak győződve, hogy a rosszaságukkal idézték elő a bajt. Azt gondolják, hogy a haragjukkal megbetegíthetnek, vagy meg is ölhetnek másokat. Sokat kérdeznek, tudni szeretnék, hogy mi történik a halottal, mit csinál nap közben, hogyan eszik, hogyan iszik, jár-e a WC-re, álmodik-e?

6 éves kor környékén kezdik felfogni a gyerekek, hogy a halál ténye visszafordíthatatlan. Úgy tudják, hogy a halál csak az öregeket fenyegeti, de nincsenek tisztában az idő múlásával, ezért gyakran félnek attól, hogy a szüleik hirtelen megöregszenek és meghalnak. Amikor szüleik halála már felmerül a félelmeik között, a saját haláluk még teljes képtelenségnek tűnik a számukra, s mint elfogadhatatlan történést, elutasítják.

A kisiskolások már megértik, hogy bizonyos betegségek gyógyíthatatlanok, és halállal végződnek. Ők már akkor is sokat foglalkoznak a halál gondolatával, ha nem halt meg senkijük. Félnek a haláltól, de abban bíznak, hogy az csak öreg és beteg emberekkel fordulhat elő, velük vagy a szeretteikkel nem. Sokat gondolkodnak azon, hogy mi történik a testtel, a tudattal, a lélekkel.

Nyolc-kilenc éves kor körül a halál fogalmát kiterjesztik minden élőlényre, így önmagukra is. Megjelenik a halálfélelem, megélik a saját haláluk lehetőségét. A gyászoló kisiskolással előfordulhat, hogy nem akar iskolába menni, nem figyel az órákon, a tanulmányi eredménye romlik.
Lehet, hogy agresszívvé válik, vagy aggódni kezd a saját egészsége miatt, és mindenféle betegségeket beképzel magáról. Különösen a fiúk magatartására lehet jellemző az agresszív rombolás. Van, aki tombol, van, aki visszahúzódóvá válik, és magányos lesz, mások erősen a felnőttekbe kapaszkodnak.

A felső tagozatos gyermekek elfogadják, hogy az élet múlandó, és a halál nem büntetés. Már tudják, hogy egyszer mindannyian meghalunk. Reális, gyakorlati kérdéseket tesznek fel a halállal kapcsolatban, elképzelik, milyen lehet, amikor a test életfunkciói leállnak.

A serdülők gyásza a felnőttekéhez hasonlóan zajlik. Visszahúzódnak a világtól, és egymásban keresnek vigaszt. Érzéseik és viselkedésük már nagyobb összhangban van, tudnak sírni, és meg tudják fogalmazni a fájdalmas érzéseiket. A kamaszok azonban sokkal érzékenyebbek a felnőtteknél, a halál nagyobb kockázatot jelent a számukra. Az erősen szorongó, depresszióra, vagy deviáns viselkedésre hajlamos serdülők különösen nagy érzelmi támogatást igényelnek.

A gyermekek normál gyászmunkája sokkal több ideig tart, mint a felnőtteké. Külföldi kutatások, és saját kutatásaim is azt igazolták, hogy a gyermekek gyász feldolgozása 2 évnél is tovább tart, és periodikusan történik. A gyermekben szakaszosan újra és újra támad, fokozatosan csökkenő erővel a veszteség fájdalma, szorongása.

A gyermekek életkoruknál, fejlődési sajátosságaiknál, vagy megváltozott lelkiállapotuknál fogva gyakran nem képesek szavakkal elmondani, hogy mit éreznek, ezért nem képesek segítséget kérni akkor sem, ha szenvednek. Mi felnőttek azt mondjuk: nyomott a hangulatom, szorongok, nyugtalan vagyok, de a gyermekeinktől ilyen szavakat a legritkábban hallunk. Nem képesek a bennük lévő érzéseket szavakkal kifejezni. Más módon üzennek nekünk: kevesebbet beszélnek, kevesebbet nevetnek, kevesebbet játszanak, romlik a tanulmányi eredményük, vagy agresszívek lesznek, rongálnak, rombolnak, éjszaka gyakran felébrednek, félnek a sötéttől, az árnyékoktól, a szörnyektől.